Tandel Eszter
Kirgizisztán legnagyobb állatpiaca
Még sötét volt, amikor elindultunk a város széléről észak felé. A levegő metszően hideg volt, a leheletünk fehér páraként úszott a halványodó ég alatt. A kirgiz hegyek ilyenkor még hallgatnak, csak a távoli kutyaugatás és a motrok mély zúgása jelzi, hogy vasárnap van. Mert vasárnap hajnalban, Karakol központjától nagyjából két kilométerre, életre kel az ország egyik legnagyobb állatpiaca.
Egy kaotikus rend
Ahogy közelebb értünk, először csak porfelhőt láttam és árnyékokat. Aztán kibontakozott a kép: lovak idegesen dobbantottak a földön, birkák bégettek összekötözött lábakkal, tehenek lassú türelemmel kérődztek a karámok mellett. A piac zárt területén minden állatfajnak megvolt a maga birodalma: külön a lovak, külön a juhok, külön a szarvasmarhák és kecskék. Látszólag káosz volt. Valójában rend.
Számunkra, kívülállók számára az egész olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Emberek kiabáltak, alkudoztak, nevettek. Férfiak vastag kabátban, nemezsapkában, arcukon szélcserzett keménységgel. A piacozás hagyományosan férfi feladat, de egyre több nőt is láttam: határozott tekintettel, gyors mozdulatokkal, hol eladóként, hol vevőként.
És mégis, ebben a zajban volt valami láthatatlan koreográfia. A helyiek pontosan tudták, kihez kell menni, melyik ló jó vérvonalból való, melyik birka kövér, melyik tehén ad majd elég tejet. Mi csak sodródtunk a látványban.
Megindító és komikus jelenetek váltották egymást. Láttam, ahogy két férfi nevetve próbál egy megkötözött birkát betuszkolni egy régi Lada csomagtartójába. A birka tiltakozott, a férfiak káromkodtak, majd végül a hátsó ülésen kötött ki, fejét az ablaknak támasztva, mintha beletörődött volna a sorsába. A körülöttük állók hangosan nevettek. Az élet itt nem finomkodik.
Kicsit arrébb egy férfi lovat próbált. Felpattant a nyeregbe, rövid próbaügetésre indult a poros téren, majd visszatért, mintha csak egy autót tesztelt volna. Egy másik vevő a birkák hátát tapogatta, tenyerével mérte fel a zsír vastagságát. Itt a kéz a mérleg, a szem a szakértő.
Az állatok megkötözve álltak, türelmesen vagy riadtan. Nem lehetett nem érezni a helyzet kettősségét. Számomra, aki más világból érkeztem, a látvány néha szívszorító volt, viszont itt ez a megélhetés, ez a vidéki élet alapja. A hús, a tej, a ló pedig nem luxus, hanem túlélés.
A nap lassan felkúszott a horizontra, arany fényt vetve a poros térre. A zaj nem csökkent, csak átalakult. Az alku kézfogással pecsételődött meg. Pénz cserélt gazdát. Egy ló új tulajdonoshoz került, egy birka sorsa eldőlt.
Ott álltam a forgatag közepén, és rájöttem, hogy ez a piac több mint kereskedelmi tér. Ez maga a kirgiz vidéki élet dísztelen formában. Nincs benne turisztikai szűrő, nincs romantikus máz, csak por, állatszag, kemény alku és évszázados tudás.
Amikor később visszasétáltunk Karakol felé, a piac zaja még sokáig a fülemben maradt. Arra gondoltam, hogy aki ide ellátogat, akár érdekli az állatkereskedelem, akár nem, egy pillanatra betekintést kap egy világba, ahol a ló érték, a juh vagyon, és a vasárnap hajnal nem pihenésről, hanem életről szól.
És talán ez volt az egészben a legőszintébb.