Tandel Eszter

A vér és por balladája
A közép-ázsiai sztyeppék végtelen horizontja alatt, ahol a szél és a por az úr, létezik egy játék, amelynél keresve sem találnánk nyersebb és őszintébb vallomást a nomád lélekről. Ez a Kok-boru, a „kék farkas” játéka, vagy ahogy a világ többi része ismeri, a kecskepóló. Ez nem csupán egy sport, ez egy rituális viadal, amelyben a történelem, az erő és a túlélési ösztön sűrűsödik össze egyetlen, vágtató pillanatba.
A Küzdelem Színpada, por és eksztázis
A Kok-boru nem ismer finomkodást. Két hat- vagy nyolcfős lovascsapat feszül egymásnak, de a tét itt nem egy pattogó labda, hanem egy harmincöt kilogrammos, frissen vágott kecsketetem. Ez a tetem a sors szimbóluma: nehéz, csúszós és küzdelmes. A játék lényege a nyers erő és a lovas bravúr tökéletes ötvözete: a tetemet a földről felragadva, az ellenféllel vívott test-test elleni harc közepette kell az ellenfél kapujába juttatni. A kapu itt nem háló, hanem a kazáni, egy másfél méter átmérőjű, fészekszerű emelvény a pálya két végén, amely úgy várja a zsákmányt, mint egy éhes száj.
Amikor Biskek hippodromja felé közeledünk, nem egy egyszerű sportesemény moraja fogad, hanem egy ősi, földöntúli vibrálás, amely a föld mélyéből ered. Itt a levegő nem csupán oxigénből áll, hanem átitatja a lovak kesernyés verítéke, a feltámadó por fanyar íze és az a kollektív eksztázis, amely a nézőteret, sőt még a környékbeli fák ágait és a szemeteskukák tetejét is fürtökben lógó, feszült emberekkel tölti meg.
A biskeki kupadöntő napján a város lüktetése megváltozik. A lelátók zsúfolásig telnek; az emberek nemcsak a székeken, hanem minden elképzelhető magaslaton egyensúlyoznak, hogy tanúi lehessenek a modern kori gladiátorok viadalának. A játéktér egy sárba és homokba álmodott csatatér, ahol a száraz időnek köszönhetően sűrű, fojtogató porfelhő kavarog. Ez a por mindent belep: a lovasok arcát, a nézők ruháját, még a távoli hegyek látványát is elhomályosítja, egyfajta misztikus félhomályba vonva a küzdelmet. Ebben a kaotikus színházban a nézők éljenzése messziről úgy hangzik, mint egy közeledő vihar dörgése.

Lovas és ló, az oszthatatlan egység
A horizontot kettéhasítja a dobogó paták moraja, és a biskeki hippodrom felett megáll az idő. Ez nem csupán egy mérkőzés, hanem ez a sztyeppei vihar megtestesülése, ahol a por nem kosz, hanem a dicsőség aranyfüstje, amely belepi a küzdőket és a nézőket egyaránt.
A középpontban ott fekszik a „labda”, a harmincöt kilogrammos, nyers súlyú kecsketetem. Ez a sors nehéz jelképe.



Amikor a bíró jelt ad, két hatfős lovascsapat veti magát a mélybe. A lovak nem csupán hátasok, hanem ők a küzdelem dühödt résztvevői. Szügyükkel tolják félre az ellenfelet, fújtatnak, és patáikkal feltépik a földet, miközben gazdáik, szinte a nyeregből kiesve, egy kézzel markolják meg a súlyos tetemet.

A küzdelem test-test elleni brutalitása és művészete egyszerre lenyűgöző. Hallani a hús puffanását, a lovak horkanását és a lovasok torokhangú kiáltásait. A cél a kazán, az a másfél méteres, fészekszerű emelvény, amely a pálya végén várakozik, mint egy tátongó örvény. Amikor a kecske végre a kapuba zuhan, a nézőtér felrobban: az éljenzés átvág a porsivatagon, és eggyé válik a győzelmi mámorral.
A Jövő Záloga
Míg más tájakon a gyermekek a grundon fociznak, itt, a kirgiz bércek árnyékában a fiúk a Kok-boru kegyetlen iskolájában érnek férfivá. Számukra ez a játék az élet körforgása: a küzdelemben alaposan megpuhult „labda” a nap végén közös lakomává válik, ahol a hús minden falatja a bátorság és a bajtársiasság ízét hordozza.
Ez a Kok-boru: a nyers erő balladája, ahol a porban születik meg a tisztelet, és ahol az ember és az állat közös küzdelme visszarepít minket abba az időbe, amikor a szabadságot még vágta közben, a szélben mérték.