Tandel Eszter
Ahol az idő körbejár
Amikor először megérkeztem Odisha földjére, úgy éreztem, mintha nem csupán egy indiai államba, hanem egy másik időrétegbe léptem volna. India keleti peremén a levegő párás, a dzsungelek zöldje sűrű és élő, a dombok között megbújó falvak pedig úgy simulnak a tájba, mintha mindig is ott lettek volna. Itt az idő nem rohan. Nem kattog, nem sürget. Körbejár, mint az esti tűz körül mesélő öregek hangja, mint a dobszó, amely egyszerre idézi a múltat és tartja ébren a jelent.
Odisha India egyik leggazdagabb törzsi kultúrával rendelkező állama. Az itt élő őshonos közösségek nem a történelem margóján léteznek, hanem annak mély, lüktető gyökerében. Nyelvük, szokásaik, dalaik és rítusaik évszázadokon átívelve maradtak fenn. Nem múzeumba zárt hagyományok ezek, hanem lélegző valóság.
A testükre festett minták nem puszta díszek. Térképek. Az ősök emlékezete, a természethez kötött szövetség jelei. A nők ékszerei fémben és gyöngyben hordozzák az erdők súlyát, a férfiak táncai pedig a vadászat, az eső és a termékenység ritmusát idézik. Az élet itt nem válik külön szentté és hétköznapivá. A vetés, az aratás, a születés és a halál ugyanannak a nagy körforgásnak a része. Az istenek nem távoli alakok: ott laknak a hegyekben, a fák kérgében, a patakok csillanó felszínén.
Dongriák és a szent hegy
A Dongria Kondh törzs története nem könyvek lapjain él, hanem a Niyamgiri-hegység ködös gerincein. Számukra a hegy nem táj, hanem rokon, élő lény. Niyam Raja, a szent hegyisten teste és lelke.
A dongria nők fehér kendőt viselnek, átlósan magukra kötve. Gyakran egy tyúkot is hordoznak benne a jó szerencse és az élet folytonosságának jelképeként. Hajviseletük elegáns és határozott. Fém csatok és ékszerek díszítik, hajukban még egy hajlított kés is lapul, melyet elsődlegesen önvédelem céljából hordanak maguknál. A férfiak öltözete egyszerűbb, de mozdulataikban ott van az erdő nyugalma és a vadász ösztöne.
A dongriák jelenléte a hegyekben arra emlékeztetett, hogy létezhet olyan életforma, ahol az ember nem birtokolja a földet, hanem felelősséggel tartozik érte.
A hegyek matriarchái: A Bondák
Odisha távoli, nehezen megközelíthető vidékein él a Bonda törzs, a világ egyik legismertebb matriarchális közössége. A hegyek között járó bonda nő mozdulataiban ott rezeg a hatalom és a gondoskodás különös egyensúlya. Itt a nők nem csupán anyák és feleségek – ők a közösség szíve, hangja és törvénye.
A fiatal lányok maguk választanak férjet, akik rendszerint néhány évvel fiatalabbak náluk. A vezetés nem hangos szóval történik, hanem csendes, biztos jelenléttel.
Öltözetük egyszerre puritán és lenyűgöző. Egy csíkos anyagot kötnek derekuk köré, felsőtestüket színes gyöngysorok borítják. Hajukat rövidre borotválják, fejüket gyöngyök és fémékszerek díszítik. A legenda szerint amikor Sita a közeli tóban fürdött, a bonda nők kinevették, mire az istennő haragjában megátkozta őket. Később megenyhült, és egy rongydarabot dobott nekik, hogy eltakarhassák magukat. A történet igazsága talán nem a szó szerinti részletekben rejlik, hanem abban, ahogyan a közösség önmagáról mesél.
A föld suttogásának őrzői
Kelet-India rejtett szívében élnek a Muria emberek. Ünnepeiken a dob nem csupán hangszer, hanem kapocs élők és ősök között. A tánc nem előadás, hanem ima.
A muria nők harsány piros öltözetet viselnek, ékszereik pénzérmékkel díszítettek, fejükön réz fejdísz csillan. A férfiak visszafogottabban öltöznek, de nyakukban ők is érmékkel ékesített láncokat hordanak. Különleges fejdíszükön kagylók csüngenek arcuk elé, tetején kakastoll magasodik.
Arcukon a nevetés és a ráncok együtt mesélnek. Minden dobütés egy darab az ősi térképből, amely megtanítja őket a közösséghez tartozás és a természet tiszteletének törvényeire.
A porojak csendes falvai
Odisha déli és délnyugati vidékein erdős, dombos tájakon, távol a nagyvárosok zajától él a poroja közösség. Hagyományosan földműveléssel és erdei gazdálkodással foglalkoznak: rizst, kölest, hüvelyeseket termesztenek. Az erdő számukra nem háttér, hanem élő közösség, amelyben az ember csak egy a sok szereplő közül.
Gondosan rendezett rizsföldeik vannak, melyeket mindennapos munkával művelnek. Évente kétszer ültetnek rizst. Amikor meglátogattuk őket, az asszonyok közül néhányan a közeli rizsföldeken dolgoztak.
A falu társadalmi élete szorosan összetartó. A döntések közösen születnek, az idősek szava súlyt hordoz, mert ők őrzik a történeteket és rituálékat. Ünnepeik a mezőgazdasági ciklusokhoz kötődnek: az eső érkezése, az aratás, a vetés mind alkalom az énekre és a táncra.
Törékeny, mégis élő láng
A modernizáció, az erdőirtás és a gazdasági kihívások Odisha törzseit sem kerülik el. A világ közelebb húzódik hozzájuk utakkal, bányákkal, telefonokkal és új lehetőségekkel együtt. Kultúrájuk törékenynek tűnhet ebben a változó térben, mégis makacsul élő láng.
Amikor visszagondolok az ott töltött időre, nem egzotikumot látok magam előtt, hanem egy másfajta bölcsességet. Az együttélés bölcsességét. Azt az egyszerű, mégis mély igazságot, hogy az ember nem ura, hanem része a természetnek. És talán, ha a saját életünk zajában néha elég csendben maradunk, mi is meghallhatjuk azt az ősi, tiszta hangot, amely Odisha hegyei és erdei között ma is szól.