Tandel Eszter
A harc istenének ünnepe és a lélek átszúrt csendje
A Thaipusam egy látványos és mélyen spirituális hindu ünnep, amelyet elsősorban Murugan isten (a háború, a bátorság és az örök fiatalság istene) tiszteletére tartanak. Legnagyobb jelentősége Dél-Indiában, Srí Lankán, Malajziában és Szingapúrban van, de a világ sok pontján megünneplik a tamil közösségek.
Az út, amely próbára tesz
A Palani felé vezető úton, egy csendesebb pihenőhely árnyékában találtunk rá arra a 350 fős zarándokcsoportra, akiknek látványa örökre az emlékezetembe vésődött. Szinte tapintható volt az a spirituális energia, amely átjárta a közösséget. Ezek az emberek nem egyszerű utazók voltak, hanem a hit és a kitartás élő emlékművei.
Tekintetükben ott csillogott a 170 kilométernyi menetelés minden gyötrelme és dicsősége. Ez a távolság, amelyet napokonn át, a tűző napon és az éjszaka hűvösében tettek meg, mély nyomokat hagyott rajtuk. Egyszerűen mezítláb vágtak neki a végtelen útnak, átadva magukat a föld érintésének és az aszfalt érdességének. Néhányuk lába vastag, fehér fásliba volt tekerve, hogy óvják a sebeket és a vízhólyagokat, ám a fizikai fájdalomnak nyoma sem volt a tartásukon. Panasz helyett az arcukon sugárzó, őszinte mosoly ült, egy olyan belső béke és elégedettség, amit csak azok ismernek, akik próbára tették saját határaikat az istenükért.
A pihenőhelyen épp a tisztálkodás és a rövid megnyugvás perceit töltötték, de a várakozás izgalma már ott vibrált a levegőben. Nem csupán pihentek, hanem lélekben már a végső bevonulásra készültek. A földön sorakoztak a kavadik, a pazarul feldíszített, nehéz, íves faépítmények, amelyeket Muruga terheinek szimbólumaként visznek a vállukon. Minden egyes virágfüzér, minden egyes szín és díszítés a hála és a vezeklés jele.
Méltóságteljesen a vállukra emelték ezeket a szent terheket, megértettük: számukra a 170 kilométer nem a lábak fáradtságáról szólt, hanem a szív megtisztulásáról. Ez a 350 ember egyetlen lüktető egységként készült arra, hogy Palani szent földjére lépve beteljesítse fogadalmát.
A szent lándzsa városa
A hindu mitológia szerint Palani az a szent hely, ahol Muruga megtalálta önmagát, és ahol a mai napig az anyjától kapott isteni lándzsát, a Velt őrzik.
A Thaipusam nem csupán egy ünnep, ez a pillanat, amikor a halandó és az isteni összeér, emlékezve arra, amikor Muruga, a hadisten, megkapta anyjától, Parvatitól a győzedelmes lándzsát, hogy legyőzze a sötétség démonait. Bár Muruga a harc istene, Palaniban mégis a béke, az önfeláldozás és a végtelen barátságosság uralkodott.
Thaipusam fesztivál előtti nap érkeztünk meg Palani lüktető városába. Azonnal érezni lehetett, hogy a levegő nem csupán a füstölők illatától, hanem a hit elemi erejétől is sűrű. Ez a nap Palaniban nem csupán a készülődésről szól, hanem az az átszellemült állapotról, amikor a hit feszültsége a tetőpontjára hág. Ez a „vihar előtti csend” és a harsány ujjongás különös keveréke, ahol a város minden szegletét átjárja Muruga jelenléte.
Másnap reggel még pirkadat előtt kimentem a városba. Érezni akartam az ünnep bontakozó hangulatát. A zarándokok többsége egyszerű menedékekben töltötte az éjszakát, de akadt olyan is, akinek a csillagos ég volt a tető a feje fölött. Ahogy a nap ébredezett, a zarándokok is megmozdultak. A közeli tóban tisztálkodni kezdtek, fogat mostak. Ezzel kezdetét vette a fájdalom ünnepe.
A tó partján a spirituális extázis sűrűjébe csöppentem. Egy fiatal fiú már transzban ringatózott, a külvilág megszűnt számára, miközben a megtisztulási rituálé végén a fejére helyezték a feldíszített tejeskancsót. Mezítláb indult el a forró aszfalton, de léptei könnyűek voltak, mintha nem is a földön járna. Transz állapotban a külvilág ingerei elhalványulnak. Ez az a pont, amikor test spirituális extázistól fűtve érzéketlenné válik a fájdalomra. A hívő nem a sebét érzi, hanem az isten jelenlétét a húsában.
Az ego feladása
Közben a sétány mentén kijelölt épületekben emberek ültek a földön, és hajukat adományozták a templomnak. Fekete tincsek hullottak a porba, csendesen, minden dráma nélkül. Ahogy néztem, újra és újra eszembe jutott, hogy itt az ember nem hozzáad valamit az ünnephez, hanem elvesz magából. Haj, vér, idő, erő, mind felajánlás, valami nagyon személyes elengedése.
A haj a büszkeség és a hiúság szimbóluma, melynek eldobása azt jelzi, hogy a hívő minden külsőséget hátrahagyva, tisztán áll az isten elé. Nem mindenki választotta a teljes kopaszságot. Láttam nőket, akik csak a hajuk hosszából vágattak le jelképesen, de a többség a teljes megnyíratkozás mellett döntött. Borotválás után a fejbőrt vastagon bekenték hűsítő, sárga szantálfa porral készített pasztával. Ez nemcsak fertőtlenítette a frissen borotvált bőrt, de védőréteget is vont rá a dél-indiai nap perzselő sugarai ellen. A látvány, ahogy sárga fejű zarándokok ezrei vonulnak a templom felé, a közösségi sorsvállalás erejét mutatta. Itt senki nem volt gazdagabb vagy szebb a másiknál, a közös áldozat mindnyájukat egyenlővé tette a hitben.
A templom felé kígyózó sorokban több mint hat órát vártak a hívek a tűző napon. Mégsem volt tolakodás, sem türelmetlen szó. Ebben a hömpölygésben az egyéni akarat feloldódott a közös áhítatban.
Palaniban Thaipusam idején a valóság megvastagszik. Magyar fotósként érkeztem, kívülről hozott tekintettel, belülről hozott csenddel. A templomba nem mentem be, megmaradtam a falakon kívül, a templom körüli sétányon, mégis úgy éreztem, mintha folyamatosan egy küszöbön állnék. Mintha minden lépés egy határ lenne a hétköznapi és valami egészen más között.
Önfegyelem és vezeklés
Az ünnep talán legismertebb, valamint kívülállók számára legmegdöbbentőbb eleme a testi önfegyelem extrém formája. Egyes hívők tűkkel, horgokkal vagy lándzsákkal szúrják át bőrüket, nyelvüket vagy arcukat. Ezeket a cselekedeteket azonban nem fájdalomkeresésként, hanem transzállapotban, mély vallásos odaadással végzik. A résztvevők hite szerint Murugan isten védelmet ad, és a szenvedés megtisztítja a lelket.
Láttam az arcok átszúrását. A mozdulat pontos volt, szinte gyengéd. És láttam őket később az utcán sétálni átszúrt arccal, egyenes tartással, nyugodt tekintettel. Nem a fájdalom maradt meg bennük, hanem valami mély belső fegyelem.
A Thaipusam üzenete az, hogy a hit képes átformálni a fájdalmat erővé, a terhet áldozattá, az egyéni küzdelmet pedig közösségi tapasztalattá. Ez az ünnep nem a látványosságról szól, hanem arról a csendes meggyőződésről, hogy az ember közelebb kerülhet az istenihez.
A dobok hangja már messziről megtalált. Mély, lüktető ritmus volt, ami nem kérdezett, csak vitt. A kavadik lassan haladtak el előttünk, díszes ívek, virágok és tollak emelkedtek az emberek fölé, mintha a testük egy ideig nem is az övék lenne.
Aztán az ünnep hirtelen közelebb lépett. Az utcán táncolni kezdtünk a helyi résztvevőkkel. Mosolyogtak, hívtak, megfogták a karunkat. A dobok felgyorsultak, a testek együtt mozogtak, és egy pillanatra eltűnt minden különbség. Nem volt magyar vagy indiai, fotós vagy zarándok. Csak tánc, ritmus és nevetés. A barátság itt nem gesztus volt, hanem természetes állapot.
Fotóztam, de egyre többször engedtem le a gépet. Nem akartam mindent elraktározni, volt, amit csak megélni lehetett. Palaniban Thaipusamkor megtanultam, hogy a szentség nem mindig csendes és nem mindig zárt falak mögé szorul. Ott van az utcán, a dobok zajában, az átszúrt arcok nyugalmában, a levágott haj kupacaiban és a közös tánc felszabadult káoszában.
A tömeg nem mindig zaj és sodrás, hanem néha közös lélegzet. Arcok hullámzása, szívdobbanások halk összehangolódása, ahol az egyén nem elveszik, hanem kitágul. Ott, a vállak érintésében és a tekintetek fényében az ember ráébred, hogy nem különálló sziget, hanem egy nagyobb tenger része.
A templomba nem léptem be, mégis úgy jöttem el, mintha vittem volna magammal belőle valamit. Nem képen, nem fájlban, hanem belül.