Tandel Eszter
Kies vidék kedves emberekkel
Azt mondják, a Himalája a hegyek királya. Amikor az utazásra készültem, nagyon szerencsésnek tartottam magam, hogy lehetőségem nyílik majd testközelből látni és megtapasztalni ezeket a magas hegyeket. Miután befejeztem kalandos utamat, még szerencsésebbnek éreztem magamat, mint előtte.
A Ladakh-ban élő csangpa nomádok életüket a télben élik le, mínusz harminc fokban, szél tépte fennsíkokon. A gyerekek nem járnak iskolába. Az időt sem számolják. Nem tudják, hány óra van, és nem is kérdezik. A nap felkel, az állatokat kihajtják, este tüzet raknak… és ez elég.
A Himalájában utazni önmagában sem egyszerű, télen pedig kimondottan megerőltető. Mentorommal, Aariefal vágtunk neki ennek a nem hétköznapi expedíciónak. Sofőrünk Sikander volt, neve magyarul Sándor. Idegenvezetőnk Akbar, nevének jelentése: „nagy”. Igaz, hogy nem egy személyben, de Nagy Sándor velünk volt. Mi baj érhetett minket?
A mi rohanó világunkban ez szinte hihetetlenül hangzik, nemde?
Január és február jeges útjain két napig kerestük a nomádok táborát. A közel 4500 méter magasan fekvő Puga Valley csendje szinte fizikai súllyal nehezedett ránk. A táj poros és végtelen volt, se út, se jelzés, csak szél és jég. Végül a völgyben legelésző lovak árulták el hollétüket. A fehér selyemsátrak egy szikla tövében húzódtak meg, mintha a hegy próbálná óvni őket. A kéményekből füst gomolygott a magasba, az élet finom bizonyítéka e dermedt világban.
Olyan hideg volt, hogy minden reggel Sikander tüzet rakott az autónk alá, hogy be tudja gyújtani a motrot. Ijesztően nézett ki, mikor lángok csaptak fel a jármű alól a fagyott hajnalban. Első gondolatom az volt, hogy felrobbantja az autót, de szerencsére tévedtem. Abban a hidegben ez a módszer volt az egyetlen megoldás arra, hogy az autó beinduljon és mi nap mint nap eljuthassunk a csangpákhoz.
Két héten át minden reggel ötkor indultunk, hogy napkeltekor már a nomádok táborában legyünk, és láthassuk, ahogy a férfiak kihajtják a nyájakat legelni. Ez a törzs egyik legfontosabb férfimunkája. A hideg hajnalban, amikor a nap első sugara aranyszínűre festette a hegyeket, csendes méltósággal terelték az állatokat. Nem volt benne sietség, nem volt benne idegesség, csak rend.
Mi Aarieffal napnyugtáig a csangpákkal maradtunk, jóformán velük éltünk. Nem kívülállóként figyeltük őket, hanem a mindennapjaik részesévé váltunk.
Eleinte csendben figyeltük, ahogy a sátrak körül a nomád gyerekek játszottak. Koszosak voltak, ruhájuk kopott, arcuk csípte a hideg, de boldogan nevetgéltek. Kis idő után már én is velük játszottam a -30 fokban. Nem beszéltük egymás nyelvét, mégis azonnal befogadtak. A szél kegyetlenül fújt, az arcom zsibbadt, az ujjaim fájtak, de a gyerekek harsány nevetése valahogy mindezt elfeledtette.
A gyerekek leleményessége lenyűgözött. Nincsenek játékaik, mégis mindent képesek játékká változtatni. Egy kisfiúnak segítettem papírsárkányt készíteni egy rizses zacskóból. Amikor a szél belekapott, és a sárkány táncolva emelkedett a magasba, a kisfiú hangosan felnevetett. Talán én még jobban örültem, hogy elég jól sikerült az alkotásunk. Hamarosan nem csupán vendég voltam, hanem játszótárs.
A csangpák barátságosak és vendégszeretőek. Amikor Yangdzon, a kilencgyermekes édesanya meghívott teára, örömmel léptem be a sátorba. A nagy selyemsátor ablak nélküli volt, mégis világos. Hat kíváncsi szempár szegeződött rám. Egy huncut kisfiú éppen jakvajat csent a frissen köpült adagból, de második próbálkozását Yangdzon egy határozott mozdulattal megakadályozta.
Amikor beléptem, Pema, a 13 éves lánya, egy téglát nyújtott a kezembe, majd hellyel kínált. Egy kecskebőrre ültem le, a téglával a kezemben. Nem értettem, mit kezdjek vele. Zavartan forgattam, míg Aarief is belépett. Ő is kapott egy téglát. Letette maga elé, és halkan mondta: "te is tedd le, az lesz az asztal". És valóban. Amint letettem, egy csésze teát helyeztek rá.
A tea fekete tea volt, amely az indiai Assam híres ültetvényeiről származik. Jakvajjal és sóval készítették. Elsőre szokatlannak tűnt, mégis meglepően finom volt. Sűrű, tápláló, melegítő. Pont, amire ott szükség van.
Ahogy a téglára tett csészét a kezemben tartottam, rájöttem valamire. Mi otthon asztalokhoz, székekhez, szabályokhoz és időbeosztásokhoz ragaszkodunk. Ők egy téglából csinálnak asztalt, egy zacskóból papírsárkányt, és a mínusz harminc fokból életet.
Talán nem az a kérdés, hogy nekik mi hiányzik. Hanem az, hogy nekünk mi felesleges.
A csangpák kultúrájában a férfiak a hangadók, a nők hallgatagok, de mégis rendkívül erősek. Ők tartják össze a közösséget, sok dologért viselik a felelősséget, az élet terhét miközben valami mély, csendes tartás sugárzik belőlük. Az összetartozás számukra nem választás, hanem túlélési forma. Soha nem hagynak cserben senkit a közösségükből. Együtt dolgoznak, együtt oldják meg a problémákat. Ebben a zord környezetben csak így lehet élni, túlélni.
Mi a két hét alatt többször is élveztük a csangpák szívből jövő vendégszeretetét. Különleges vendég voltam számukra: európai, ráadásul nő. Ez ritkaságnak számított errefelé. Úgy bántak velem, mintha törzsi ünnep érkezett volna a sátorba. A legjobb falatokat nekem szánták.
Egy nap ebédre hívtak. Kizum, a harmincas évei közepén járó nomád asszony elővett egy kuktát. Fekete volt a sokéves használattól és a koromtól. Kiöblítette vízzel, gondosan megtörölte, majd félretette. Anyósa, egy apró, ráncos idős hölgy leült a földre, és egy kendőből elővett egy hatalmas jakcombot. Nyugodt, gyakorlott mozdulatokkal darabolni kezdte. A felkockázott hús a kuktába került.
Kizum közben gurgur teát készített. A húsra kevés vizet öntött, sót és fűszert szórt bele, majd a tűzre tette. Amíg főtt, beszélgettünk. A hangulat egyre oldottabb lett. A nagymama mesélni kezdett. Az utóbbi években megváltozott az időjárás, mondta. Kevesebb a hó, nagyobb a szárazság. A legelők zsugorodnak, a nyájak nehezebben találnak táplálékot. A pasminák miatt aggódnak a legjobban.
A pasmina egy különleges kecskefajta. Apró termetű állatok, amelyeknek rendkívül finom, selymes gyapjújuk van, vékonyabb az emberi hajszálnál, mégis hihetetlenül meleg. A világ egyik legértékesebb gyapja. A csangpák ebből élnek. Egész évben gyűjtik a kihulló szálakat. A buddhista hagyományok szerint nem nyírják meg a kecskéket; türelmesen, egyenként kisimogatják a leváló gyapjút. Zsákokba gyűjtik, majd az év elején elviszik a vásárba Lehbe.
Közben a hús megfőtt. Kizum rózsaszín műanyagtányérra tálalt nekem. Épp akkor lépett be a nagyapa. Csendes, komoly ember volt. Tisztességtudóan köszönt, majd csupasz kézzel belemarkolt a szárított jaktrágyába, ami a tűz mellett állt, és a lángokra dobta. Leült. Abban a pillanatban Kizum átnyújtotta nekem a húst. A nagyapa, látva ezt, ugyanazzal a kezével, amellyel az imént a trágyát adagolta, megfogott egy lapos kenyeret, és kedvesen felém nyújtotta.
Nem tagadom: összeszorult a torkom. A gyomrom tiltakozott. A tisztaság fogalma hirtelen teljesen más jelentést kapott. Enni képtelen voltam.
Aarief látta a zavaromat. Halkan mondta: „Nagy megtiszteltetés, hogy hússal kínálnak. Itt csak kiváltságos vendég kap húst. Ritka alkalom.” Ő könnyen beszélt, őt nem kínálták. Éreztem, hogy ha most visszautasítom, nem csak ételt utasítok vissza, hanem szívet is. Így hát ettem. Lassan, tudatosan. És ahogy telt az idő, a kezdeti idegenkedést felváltotta valami más: alázat. Rájöttem, hogy számukra a tisztelet nem steril körülményekben mérhető, hanem a szándék tisztaságában.
A vásár Lehben az év legfontosabb eseménye. Ilyenkor a csangpák lesétálnak a hegyekből, jakháton cipelve az egész évben gyűjtött pasminát. Miután eladják a portékájukat, száraz élelmet, lisztet, rizst, lencsét, szárított gyümölcsöket, teát, ruhát és egyéb szükséges eszközöket vásárolnak a következő évre. A vásár egyben a nomád fiatalok számára is különleges jelentőséggel bír, hiszen itt találkoznak más törzsekkel, itt szövődnek kapcsolatok, itt találnak párt maguknak.
A hegyen a hétköznapok csendesek, de egyáltalán nem unalmasak. A csangpák művészien kombinálják a hasznost a kellemessel. Mindent közösen csinálnak, mint például a pasmina gyapjú fonást is.
Egyik délután én is betévedtem egy ilyen közös fonásra, ahol hét-nyolc nő földön ülve, orsóval a kezükben gyors, magabiztos mozdulatokkal fonták a pasmina gyapjút. Eközben beszélgettek, nevetgéltek, énekeltek. A sátor tele volt élettel. Csendben leültem közéjük és figyeltem őket. Nem értettem a szavaikat, mégis megértettem a lényeget. Egy idő után kedvesen téglát helyeztek elém, amiről akkor már tudtam, hogy ez az asztalom. Nem sokkal később egy csésze gurgur tea került rá.
Míg a fonók saját nyelvükön énekeltek, én a ritmusra tapsoltam. Aztán kérésre magyar népdalokat énekeltem nekik. Nem értették a szöveget, mégis figyelmesen hallgatták. A dallam áthidalta a távolságot a Kárpát-medence és a Himalája között. Aznap megértettem valamit: lehet, hogy nem beszéljük egymás nyelvét, de az emberi közösség nyelve univerzális.
A hegyen, mínusz harminc fokban, jaktrágya füstje és sós tea mellett ülve, távol a családomtól, valahogy mégis úgy éreztem, otthon vagyok.
A csangpa családok életében a legfontosabb napi esemény a vacsora. Naponta csak egyszer esznek: este. Amikor a nap lebukik a hegygerincek mögött, és a hideg még élesebbé válik, minden család visszahúzódik a saját sátrába. A tűzhely köré gyűlnek, szorosan egymás mellé ülve. A lángok fénye meg-megcsillan az arcokon, árnyékokat rajzol a selyemsátor falára.
A vacsora egyszerű: rizs és lencsefőzelék. Evőeszközt nem használnak. Kézzel esznek, méghozzá olyan természetességgel és ügyességgel, amit gyerekkoruktól tanulnak. Egyetlen kézzel formálják meg a tökéletes falatot, amely nem hullik szét, nem pereg le. Figyeltem a mozdulataikat, pontosak, gazdaságosak, elegánsak.
Az étkezés nem sietős. Nincs telefon, nincs háttérzaj. Csak a tűz pattogása és a halk beszélgetés.
Vacsora után kezdődik a nap talán legszebb része: a mesélés. A szülők és nagyszülők elmondják, mi történt aznap. Melyik állat betegedett meg, merre jártak a férfiak a nyájjal, milyen volt az idő. Aztán előkerülnek a régi történetek. Legendák, családi emlékek, tanulságos mesék. Gyakran mesélnek Buddha tanításairól is. A Gautama Buddha alakja természetes része az estéiknek.
A csangpák buddhisták. A vallásuk nem különül el az életüktől, az maga az életük része. Naponta imádkoznak, és hetente kétszer a törzs összeül közös szertartásra. Ilyenkor mindenki jelen van: férfiak, nők, gyerekek, idősek. A gyerekek itt tanulják meg, kik ők valójában. Nem tankönyvből, nem padban ülve, hanem közösségben, énekkel, imával, történetekkel. Ott, a tűz körül ülve értettem meg, hogy számukra az iskola nem épület. Az iskola maga az élet.
A csangpákkal töltött két hét felébresztett bennem valamit. Rávilágított arra, mennyire alapvető és mégis mennyire hiányzó dolog a mi világunkban a közösség ereje. Náluk az összetartozás nem választás kérdése, hanem létfeltétel. Ha valaki gyenge, a többiek megtartják. Ha valaki örül, együtt örülnek vele. Ha nehézségek jönnek, nem hagynak magára senkit. Az ő világuk zord, egyszerű és sokszor könyörtelen. A szél nem kegyelmez, a hideg nem ismer kompromisszumot. És mégis ebben a kemény környezetben az emberség, a közösségi összetartás meglepően megkönnyíti és megszépíti az életet.
Hazatérve sokszor eszembe jutnak a csangpákkal töltöttesték a sátorukban: a rizs illata, a tűz melege, a gyerekek csillogó szemei, ahogy hallgatják a történeteket.
Sokszor azon gondolkodom, vajon a mi kényelmesebb, melegebb, technológiával átszőtt világunkban miért olyan nehéz ugyanilyen természetességgel leülni egymás mellé és egyszerűen csak együtt boldognak lenni?
