Tandel Eszter
Busójárás, avagy a magyar karnevál
Képzeld el, hogy a Duna-parti ködbe hirtelen mély, dörgő kolompok zaja hasít bele, és a levegő megtelik az égő máglyák füstös illatával. Nem egy horrorfilm díszletei közé csöppentél, hanem Mohácsra, a busójárás idején. Ez a mi saját karneválunk, ami közvetlenül a nagyböjt előtt rázza fel az országot, és ahol a katolikus áhítat olyan vadul keveredik a pogány tavaszvárással, hogy még Rió is megirigyelhetné.
Minden évben, közvetlenül a nagyböjt szigorú időszaka előtt, Mohács városa különös átalakuláson megy keresztül. Ilyenkor ünneplik a Farsangot, amelyet sokan csak a „Kelet karneváljaként” emlegetnek. Ez az ünnep számomra a katolikus örökség és az ősi, pogány hagyományok lenyűgöző és erőteljes keveréke, amely egyben a tavasz visszavonhatatlan kezdetét is jelzi.
Igazság vagy mese habbal?
A helyi legenda szerint a mohácsiak egykor elmenekültek a városból az oszmán csapatok elől, és a közeli mocsarakban, erdőkben húzták meg magukat. A sokacoknak azonban egy idő után elegük lett a megszállásból és a bujkálásból. Félelmetes fegyvereket és ijesztő maszkokat faragtak maguknak, majd egy viharos éjszakán arcukat elrejtve, a sötétség leple alatt rontottak rá a városra. Akkora zajt csaptak, amekkorát csak bírtak: kolompokkal, kereplőkkel és ordítással töltötték meg az éjszakát. A törökök annyira megrettentek a látványtól és a ricsajtól, hogy azt hitték, démonok támadtak rájuk, így még napkelte előtt fejvesztve menekültek el Mohácsról.
Ez a történet alapozta meg a Busójárást, amely Magyarország farsangi népszokásai között teljesen egyedülálló. Ahogy a riói vagy a velencei karnevál, úgy a mohácsi ünnep is elválaszthatatlan az öltözködéstől és az önfeledt ünnepléstől. Ilyenkor a város utcái egyetlen hatalmas, lüktető „bulinegyeddé” változnak, amely a huncutság és a felszabadultság színpada lesz.
A helyiek örömmel mesélik a legendát. Hogy ebből mennyi az igazság? Talán mindegy is, mert a hangulat ma is épp ilyen elemi erejű.
Ahogy a Mohácsi Busójárás kezdetét veszi, a város egyetlen hatalmas, lüktető bulinegyeddé változik. De ez nem egy steril felvonulás. A fiatal férfiak, ijesztő, faragott álarcok mögé bújnak, és hatalmas, földig érő gyapjúkabátot, „subát” viselnek. Kolompolnak, kerepelnek, és mindenféle huncutságot űznek a járókelőkkel. A nők gyönyörű népviseletben, titokzatos fekete csipkemaszk mögé rejtőzve vonulnak, ők a kontraszt a busók vadságával szemben. Még a legkisebb gyerekek is maszkot öltenek, tanulják a csínytevést, biztosítva, hogy a hagyomány ne vesszen el.
A huncutság színpada
Itt mindenki a „huncutság színpadán” áll. A busók nem kímélnek senkit: liszttel szórnak le, megforgatnak, vagy épp egy hatalmas öleléssel borzolják a kedélyeket. Ez a felszabadult őrület az, ami miatt a UNESCO is a szellemi örökség részévé választotta ezt az ünnepet.
A busójárás nem csak a tél elűzéséről szól, hanem egy kollektív katarzis. Ott állni a főtéren, nézni a hatalmas máglyát, miközben körülötted maszkos alakok táncolnak, olyan élmény, ami után garantáltan másképp nézel a tavasz érkezésére.
Ahogy a hatalmas főtéri máglya lángjai az ég felé csapnak, és a busók utolsót döfnek a tél jelképes koporsójába, az ember önkéntelenül is megborzong. Ez a pillanat nemcsak a hideg elűzéséről szól, hanem arról a belső tűzről is, amely évszázadok óta élteti ezt a közösséget.
Ahogy néztem a busók vonulását, rájöttem, hogy ez a hagyomány sokkal több puszta jelmezbálnál: ez a közösség erejének, a tél elűzésének és az újrakezdésnek az ünnepe, ahol a maszkok mögött mindenki egy kicsit szabadabbá válhat.
A busójárás tanulsága számomra az, hogy a maszkok, legyenek bármilyen ijesztőek is, valójában nem elválasztanak, hanem összekötnek minket. Mohácson a maszkok mögött nem idegenek, hanem barátok és rokonok rejtőznek, akik egyetlen délutánra elfelejtik a hétköznapok gondjait, hogy átadják magukat az élet igenlésének. Mert amíg van, aki felölti a subát, és van, aki arcát csipke mögé rejtve táncol, addig a legendák nem halnak meg, és a tavasz is mindig utat talál magának.
