Tandel Eszter
Az elfelejtett menekültek
Darjeelingben él egy halk, alig észrevehető történet, egy történet, amely nem szerepel az útikönyvek első oldalán. 1959-ben, a Tibet fölé nehezedő kínai invázió után ezrek keltek útra a Himaláján át. Családok szakadtak szét, kolostorok némultak el, falvak ürültek ki. A hegyek, amelyek addig otthont adtak, hirtelen menekülőútvonalakká váltak. Sokan az otthonukat maguk mögött kellett hagyniuk és Indiában, Nepálban, vagy más országokban találtak menedéket.
Száműzetésben gyökeret verni
A száműzetés nemcsak földrajzi állapot, hanem lelki is.
A tibetiek azonban nem csupán túléltek. Gyökeret eresztettek új földben.
Iskolákat, kolostorokat, kulturális központokat hoztak létre. A nyelvük nem halkult el, az imazászlók tovább lobognak, a mantrák tovább rezegnek a levegőben. A száműzetésben élő közösségek élénkek, szervezettek, és mélyen elkötelezettek identitásuk megőrzése mellett.
Amikor beléptem a darjeelingi Tibeti Menekültek Önsegítő Központjába, nem egy segélyszervezet rideg falai fogadtak, hanem színes fonalak, szőnyegek és halk beszélgetések. Itt a túlélés nem passzív állapot, hanem alkotás.
Egy asszony, aki közösséget szőtt
A központot 1959-ben alapította Gyhalo Dhundup asszony, aki maga is menekültként érkezett. Nem csak menedéket akart adni, hanem méltóságot.
Az ő kezdeményezésére indult el a szakképzés, különösen a szövés és a szőnyegkészítés terén. A tibeti kézművesség nem pusztán mesterség, hanem identitás. Minden motívum történetet hordoz: hegyeket, felhőket, szimbólumokat, amelyek a hithez és a hazához kötődnek.
Figyeltem az asszonyokat, ahogy a szövőszék mellett ülnek. Mozdulataik pontosak, arcuk koncentrált, mégis békés. Sokuk számára ez nemcsak munka, hanem önállóság. Gazdasági lehetőség egy olyan világban, amely egyszer már elvette tőlük a biztonságot.
Dhundup asszony története számomra a csendes erő története. Nem emelt hangon tiltakozott a történelem ellen, hanem közösséget épített. Nem fegyverrel, hanem fonallal.
Egy gyermekkori menekülés
Először csak a kezét vettem észre... Az ujjai vékonyak voltak, mozdulatai biztosak, ahogy a fonalat vezette a szövőszéken míg a színek lassan összeálltak egy tibeti motívummá. A szőnyeg még félkész volt, de már most hordozott valami időtlen nyugalmat. Így ismertem meg Songmitot.
Songmit még kisgyerek volt, amikor 1959-ben szüleivel együtt elhagyta Tibetet. A kínai megszállás elől menekültek át a hegyeken, és végül India északi részén, Assamban találtak menedéket. Amikor erről mesélt, nem emelte fel a hangját. Nem dramatizált. Csak tényszerűen mondta: „Eljöttünk.”De a szeme elárulta, hogy az „eljöttünk” mögött hegyek, hideg éjszakák és bizonytalanság húzódott meg.
Évekkel később a férjével Darjeelingbe költöztek, ahol a tibeti menekültközpont adott nekik otthont. Azóta is itt él.
Songmit minden reggel leül a szövőszék elé. A mintát nem emlékezetből szövi, hanem egy régi, megsárgult, ütött-kopott tibeti mintafüzetből követi. A lapok szélei rojtosak, a borító megtört az évek alatt. Úgy tartja a kezében, mintha kincs lenne. Talán az is.
A minták nem csupán díszítések. Mindegyik szimbólum: hegy, felhő, végtelen csomó, szerencsejel. Amikor a fonalat átbújtatja a szálak között, mintha nemcsak gyapjút, hanem emléket is szőne. Egy elvesztett ország formáit, egy gyermekkori égbolt színeit.
A szőnyegek, amelyek kikerülnek a keze alól, gyönyörűek. Számomra nem a precizitásuk volt a legmegrendítőbb, hanem az a csendes hűség, amellyel újra és újra ugyanazokat az ősi mintákat kelti életre.
A férje már nem él. Ezt is egyszerűen mondta. Nem részletezte, mikor és hogyan ment el. Csak annyit tett hozzá: „Régen történt.” De minden nap hordja a kötényt, amelyet még tőle kapott. A kötény a tibeti házasság jelképe. Amikor rákérdeztem, miért viseli még mindig, elmosolyodott.„Mert az ember nem vetkőzi le a múltját.”
A kötény színei kissé megfakultak, az anyag itt-ott elvékonyodott. De rajta még mindig ott vannak a csíkok, a minták, mint egy látható fogadalom.
A száműzetés nemcsak veszteségből áll, hanem választásból is. Abból a döntésből, hogy az ember mit visz tovább. Songmit a mintákat vitte tovább, a füzetet, a kötényt, a nyelvet, a mozdulatot.
A világ talán megfeledkezett azokról, akik 1959-ben útra keltek. De Songmit minden egyes nap emlékeztet rá, hogy az otthon nem csupán földrajzi hely, hanem ismétlődő mozdulat, egy szövőszék ritmusa, egy kötény csíkjai a derekán.
Amikor elköszöntem tőle, a szőnyeg mintája összeállt, a színek egymásba simultak. Ő pedig lehajtotta a fejét, és tovább dolgozott mintha ezzel tartaná egyben a világát. És talán valóban így van.
Pasangla és a hosszú élet fonala
Songmithoz hasonlóan Pasangla is 1959-ben menekült el Tibetből a kínai invázió miatt. Akkor még fiatal volt, előtte az élet és mögötte egy ország, amelyet kénytelen volt hátrahagyni. A hegyeken át vezető út nemcsak fizikai menekülés volt, hanem egy egész világ elengedése. Azóta Darjeeling az otthona.
Ma Pasangla gyönyörű gyapjúpulóvereket varr. Géppel dolgozik, gyorsan és pontosan. Az ujjaiban még mindig ott az erő, a mozdulatai biztosak. A pedál egyenletesen jár a lába alatt, a tű fel-le mozdulása szinte hipnotikus.
Nem visel szemüveget. Kilencven évesen tisztábban lát, mint sokan közülünk feleennyi idősen. Amikor rákérdeztem, hogyan lehetséges ez, csak legyintett, mintha a kérdés túl bonyolult lenne egy egyszerű válaszhoz. „Zöldséget és rizst eszem”, mondta. Semmi különös diéta, semmi titkos recept, csak egyszerű étel, mértékletesség, rendszeresség. Az arca sima, a tekintete élénk. Nem csak a szeme lát jól, az egész lénye éber.
Pasangla történetében nincs dráma, nincs hangos kiáltás az igazságtalanság miatt. Van benne viszont kilencven év kitartás. Egy férfi, aki elvesztette a hazáját, de nem veszítette el a munkakedvét, a látását, a humorát.
Ahogy ott ült a varrógép mögött, a pedál egyenletes kattogása szinte meditatív volt. Minden elkészült pulóverben ott van az ideje, a figyelme, az élete.
Én ezért indulok útnak újra meg újra. Nem a monumentális látványosságok miatt, nem a képeslapra illő pillanatokért, hanem az ilyen találkozásokért. Az ilyen egyszerű, mégis súlyos történetekért. Néha egy kilencvenéves férfi, aki zöldségen és rizsen él, és szemüveg nélkül varr gyapjúpulóvert, többet tanít az életről, mint bármely könyv.
A megőrzött örökség
A központ falai között a múlt nem múzeumi tárgy, hanem élő valóság. A fiatalabb generációk tanulják a nyelvet, a hagyományos motívumokat, a történeteket. A száműzetésben született gyerekek számára Tibet sokszor már csak elbeszélés, de ez az elbeszélés itt testet ölt.
A szőnyegek mintái, a kézzel készült textíliák, az aprólékos kézműves munkák mind azt üzenik, hogy lehet föld nélkül is otthont teremteni, lehet új helyen élni úgy, hogy közben a régi értékek nem halványulnak el.
A darjeelingi tibeti menekültek története nem hangos. Nincsenek benne drámai jelenetek vagy látványos gesztusok. Inkább kitartás van benne. Napról napra végzett munka, tanítás, alkotás.
Ahogy kiléptem a központ kapuján, a hegyek ismét ködbe burkolóztak. Arra gondoltam, milyen könnyen felejt a világ. Hírek jönnek, mennek, konfliktusok váltják egymást. De közben közösségek élnek tovább csendben, méltósággal. Ezek az elfelejtett menekültek számomra nem áldozatokként maradtak meg, hanem példaként. Arra, hogy az identitás nem kizárólag földrajzi kérdés és, hogy a kultúra nem pusztán helyhez kötött, hanem emberekhez.