Tandel Eszter
Szarvasok, sámánok és a tajga csendje
Amikor mi, európai emberek a sámánizmus szót halljuk, hajlamosak vagyunk megborzongni. Valami sötét, pogány vadság jut eszünkbe, egy távoli, idegen világ. Pedig ha kicsit mélyebbre ásunk a múltunkban, rájövünk, hogy ez az ősi vallás a saját felmenőink, a hunok mindennapjait is átszőtte. Nem valami más, hanem valami nagyon is közös. Ezzel a gondolattal a fejemben indultam el újságíró társammal, Vikivel Mongólia északi pereme felé.
Az út Ulánbátorból a nomádokig nem egyszerű távolság, hanem egy háromnapos lassú átlényegülés. Először repülővel vágtunk neki Moronnak, bár az élmény inkább egy menetrend szerinti buszozásra emlékeztetett, több megállóval és azzal a sajátos szabadsággal, ami csak itt létezik.
Moronban találkoztunk Tulgával, az idegenvezetőnkkel, aki sokatmondóan csak annyit ígért az indulás előtti estén: „reggel nyolckor indulunk, csak bepakolok pár dolgot az autóba a két hétre.”
Az út, ahol a civilizáció lekopik rólad.
Reggel a szálloda előtt kiderült, mit jelent a mongol „pár dolog”. Az autónk a plafonig volt pakolva, a hátsó ülésen pedig egy mosolygós hölgy várt ránk: Tseetske, a szakácsnőnk. Tseetske a következő két hétben bebizonyította, hogy a leleményesség nem ismer határokat. Egy kétégős rezsón képes volt éttermi színvonalú, mennyei fogásokat varázsolni a semmi közepén, miközben körülöttünk csak a végtelen táj hullámzott.
Ahogy elhagytuk a várost, az aszfaltot felváltotta a földút, majd a keréknyomok is lassan elenyésztek. Éreztem, ahogy a civilizáció rétegei fokozatosan peregnek le rólunk.
Amikor végül megérkeztünk a tajgába, és először pillantottam meg a fenyvesek között legelésző csordákat, nem az az „egzotikus” izgalom fogott el, amire számítottam. Valami furcsa, mély nyugalom szállt meg. Nem „ősi vadakat” láttam, hanem embereket. Olyanokat, akik egy teljesen más ritmus szerint élnek, mint mi.
Ők a tsaatanok. A név jelentése: rénszarvasok birtokosai. Bár Szibéria-szerte több nép is háziasította ezeket az állatokat, a tsaatanok az egyetlenek a világon, akik kizárólag a rénszarvasok hátán közlekednek. Számukra a szarvas nemcsak vagyon, hanem a szabadság eszköze és a túlélés záloga.
A tsaatanok élete örökös mozgás. Egyszerű, hegyes sátrakban, úgynevezett ortz-okban (vagy teepeekben) laknak, és évente legalább négyszer kerekednek fel, hogy az évszakok változásával új legelőt és tiszta vízlelőhelyet keressenek a jószágoknak.
A táborban nincs éles határvonal a feladatok között: férfiak és nők együtt kísérik ki a csordát reggelente a legelőkre. Van valami meditatív abban, ahogy az állatokat este visszaterelik a sátrak köré biztonságba. Itt nincs rohanás, nincsenek határidők.
Ott töltött időm alatt értettem meg igazán: ezeknek az embereknek az ég nem egy költői kép vagy metafora. Náluk az égbolt és a természet egy folyamatos, tapintható jelenlét, ami irányítja minden léptüket. Hazatérve rájöttem, hogy nemcsak egy utazáson vettem részt, hanem egy emlékeztetőt kaptam. Arról, hogy lehet a világot más ritmusban is élni.
A tajga szépsége csalóka. Bár a táj festői, a vidék korántsem barátságos: az időjárás itt az extrém végletek játéka. Míg a nyár perzselő hőséget hozhat, a tél a szomszédos Szibériát idézi, ahol a hőmérő higanyszála nem ritkán mínusz ötven fokig zuhan. Ilyenkor a tsaatanok lehúzódnak az alacsonyabb fekvésű fenyvesekbe, hogy a sűrű erdő szélvédett oltalmában vészeljék át a cudar hónapokat.
Megérkezésünkkor Gambat, a törzsfőnök fogadott minket. Hamar kiderült, hogy ő nemcsak vezető, hanem sámán is, a közösség spirituális pillére. Mellette állt felesége, Purvee, egy apró termetű, de rendkívül szigorú tekintetű idős hölgy. Volt benne valami természetes tekintély; első látásra tudtuk, hogy ő az, aki a háttérben valójában a szálakat mozgatja.
Bár a törzs többsége télen is a hagyományos sátrakban, a teepeekben él, a törzsfőnöki párnak a völgyben egy egyszerű deszkaházat építettek. Az „öreg csontoknak” már kijár ennyi kényelem és szélvédelem. Mi Vikivel azonban a autentikus élményt kaptuk: minket egy sátorba vezettek.
Ahol a hideg az úr...
A teepeenk első látásra elragadóan romantikus volt. Olyan érzés volt belépni, mintha a gyerekkoromban a nappali közepén épített bunkerek világa elevenedett volna meg. Két faágy, középen pedig egy vaskályha, amiben vidáman pattogott a tűz.
A romantika azonban az első éjszaka, a hálózsákba bújva kapott némi gellert. Ahogy a hátamon fekve felnéztem a sátor tetejére, láttam a kisebb-nagyobb lyukakat a vásznon, a kémény körül pedig egy hatalmas, félméteres rés tátongott. Elméletben csodálatos dolog az ágyból nézni a Göncölszekeret, gyakorlatban azonban, mínusz 15 fokban, ez a látvány inkább életveszélyes. Gyorsan felmértük a helyzetet: vagy alszunk és kockáztatjuk a teljes áthűlést, vagy felváltva őrizzük a tüzet egész éjjel. Az utóbbit választottuk.
Végül csupán egyetlen éjszakát töltöttünk a sátorban. És nem is feltétlenül a hideg kergetett el minket, hanem egy váratlan látogató: az éjszaka leple alatt egy medve merészkedett be a táborba. Ez volt az a pont, ahol a kalandvágyunkat legyőzte az önfenntartási ösztön.
Másnap némi bűntudattal, de annál nagyobb megkönnyebbüléssel kéredzkedtünk be Gambatékhoz a kisházba. Így kötöttünk ki a deszkák között: én egy priccsen, Viki pedig a földön, Tseetske, a szakácsnőnk mellett. Távolról sem volt luxusszállás, de nekünk abban a pillanatban a főnyereményt jelentette. Nem nekünk kellett rakni a tűzre, mégis melegben hajtottuk le a fejünket.
Ott, a sámán házának biztonságában értettem meg: a tajgában a vendégszeretet nem udvariassági kör, hanem az életben maradás záloga.
Túlélés és tanulás: szarvasháton
az
egyensúlyért
A tajgában a segítség nem gesztus, hanem alapvetés. Mi is igyekeztünk kivenni a részünket a mindennapokból: fát aprítottunk a kályhához, és vizet hordtunk a közeli forrásról. Miközben mi a fizikai munkával küzdöttünk, a gyerekek huncut tekintettel sertepertéltek körülöttünk. Számukra mi voltunk az igazi látványosság, számunkra pedig ők a tanítómesterek.
Például ők mutatták meg nekünk, hogyan kell rénszarvasháton lovagolni. Gyakorlott lovasnak tartom magam, de a szarvasnyereg hamar móresre tanított. Ezeknek az állatoknak a bőre alatt egy vastag zsírréteg található, ami miatt a bőrük lazán elmozdul. Bármilyen szorosra húztam a hevedert, a nyereg méltóságteljesen átfordult, én pedig a földön kötöttem ki.
A gyerekek dőltek a nevetéstől az ügyetlenségemen, de aztán kaptam tőlük két hosszú botot támasztéknak. Sok-sok próbálkozás után végül sikerült: megtartottam magam, és megtettem pár kört a nyeregben. Abban a pillanatban nagyobb büszkeség öntött el, mint bármilyen európai sikerem után.
Sötétedés előtt a tábor megtelik élettel: ekkor térnek vissza a legelőről a csordák. Ilyenkor a legkisebbekre is fontos feladat hárul. Bottal a kezükben ülnek a karám bejáratánál, és éber figyelemmel ügyelnek rá, hogy amíg az újonnan érkezők bevonulnak, a bent lévők ne szökjenek ki.
A táborban járva feltűnt, hogy csak a hat év alatti gyerekek vannak otthon. Mongóliában ugyanis mindenki iskolaköteles, és ez alól a nomádok sem kivételek. Amikor egy tsaatan gyermek betölti a hatot, a szülők felteszik a rénszarvas hátára, és egy egész napos úttal leviszik a legközelebbi faluba. Ott idegen családoknál szállásolják el őket az iskolaév idejére.
Ez a történet legfájóbb pontja. A modern állam elvárásai és az ősi hagyományok közötti feszülő csend. A tajga gyermeke megtanul írni és olvasni, de közben hosszú hónapokra elszakad attól a világtól, ahol az égbolt a tankönyv, és a szarvasnyom a legfontosabb olvasmány.
Ahogy néztem ezeket a kicsiket a karám mellett, azon tűnődtem: vajon hányan térnek majd vissza közülük, hogy felnőttként is a tajga ritmusát válasszák a város kényelme helyett?
Egyik este épp Tseetske egyik újabb kulináris remekművét fogyasztottuk Vikivel a priccs szélén ülve, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Enerken, az egyik kislány rontott be, izgatottan kiáltott valamit, majd amilyen gyorsan jött, el is viharzott. Éreztük, hogy valami fontos történik. Tulga lépett be utánunk: „Egyetek gyorsan, tűzijáték lesz a tiszteletetekre!”
Azt hittük, rosszul hallunk. Tűzijáték? Itt, a tajga szívében, ahol áram sincs, csak sátrak, rénszarvasok és a mindent átölelő mély csend? És valóban. Legalább tíz percen át ragyogtak fel a szebbnél szebb fények a sötét fenyves felett. Szürreális, szinte földöntúli élmény volt ez a modern ünnep a világ egyik legősibb pontján. Utána hatalmas tábortüzet gyújtottak, és órákig énekeltünk, beszélgettünk a lángok mellett. Ott, abban a fényben éreztem először, hogy befogadtak minket. Már nem idegenek voltunk, hanem a közösségük része.
Mesevilág a zuzmók földjén...
Ez az este mindent megváltoztatott. A bizalom jeleként másnap meghívtak minket a legelőre. A tajga egy ritkásabb, erdős részére vonultunk, ahol a szarvasok a lábukkal kaparták félre a havat, hogy hozzáférjenek a fák törzsén élő hamvas zuzmókhoz. A fürgébb állatok lábait lazán összekötötték, hogy ne tudjanak messzire kóborolni, de így is volt benne valami végtelenül szabad.
Ott állni a békésen legelésző csorda közepén olyan volt, mintha egy mesekönyvbe léptem volna bele. Nem számított a lábamban lüktető hideg, sem a civilizáció hiánya. A szarvasok barátságos közelsége, a zuzmó roppanása a foguk alatt és a kristálytiszta levegő minden nehézséget elfeledtetett.
A tsaatanok nem „birtokolják” a rénszarvasokat, ők együtt lélegeznek velük. És abban a pár órában, ott a fák között, egy kicsit mi is részesei lehettünk ennek az ősi, tiszta létezésnek.
A rénszarvasok közelsége egészen különleges élmény. A bundájuk elképesztően puha, még az orruk hegyét és az agancsaikat is finom szőrréteg borítja. Novemberben, a tél beálltával kezdik el vedelni ezt a réteget, hogy aztán tavasszal magát az agancsot is elhullassák. A szarvasok nagyon szeretik a sót. Sűrűn nyalogatták a tenyerünket, keresve azt a kevéske sós páratartalmat, amit a bőrünk őrzött.
A gyerekek pedig, akik ebben a világban nőnek fel, hihetetlen kézügyességgel bírnak. Az elhullott, lyukacsos agancsokból szebbnél szebb kis szobrokat faragnak. Én is kaptam ajándékba két apró agancsszarvast a gyerekeimnek. Ebben a gesztusban benne volt minden szeretet és barátság, amit a tsaatanoktól kaptunk.
A sámán füstje és a betört jég
A tsaatanok hite a tengrinizmus, az Ég tiszteletén alapul. Számukra a világ nem ér véget a látható határainál, a szellemek itt élnek velünk, a sámán pedig nem pap, hanem híd a két világ között. Ott, a tajga csendjében, a tűz pattogását hallgatva ez a világlátás már nem tűnt idegennek. Inkább logikusnak hatott. Olyan volt, mintha újra megtanultam volna figyelni a természet szavára.
Két hét után nehéz szívvel búcsúztunk. Indulás előtt Gambat egy különleges gyógynövényes füsttel tisztított meg minket a rossz szellemektől és a balszerencsétől. Akkor még nem tudtuk, mekkora szükségünk lesz erre az útravalóra...
Nem jutottunk messzire. Egy befagyott patakon próbáltunk átkelni, amikor a jég beszakadt alattunk. A terepjárónk tehetetlenül „hasra feküdt”, a kerekek a fagyos vízbe merültek. Térerő sehol, körülöttünk csak bambán bámuló jakok, a távolban pedig farkasok és medvék birodalma. Biztos voltam benne, hogy lekéssük az ulánbátori gépünket, és az éjszakát a jég fogságában töltjük.
Útravaló a tajgából
Órákig küzdöttünk az autóval, hiába. Aztán a semmiből, pontosan onnan, amerről mi is jöttünk, felbukkant egy hatalmas busz, tele negyven koreai turistával. Csak pislogtunk. Isten útjai kifürkészhetetlenek, vagy Gambat jó szerencse-füstje tette a dolgát?
A koreaiak egy emberként vetették bele magukat a mentésbe. Kötelet ragadtak, és a közös erő sötétedés után végül kiszabadította az autónkat a jeges fogságból. Bár a terepjárónk használhatatlanná vált, a koreaiak elvittek minket az első faluig, ahol Tulga azonnal intézkedett egy másik autóért.
Így történt, hogy két hét nomád élet után, egyetlen fürdés nélkül, érdekes illatfelhőbe burkolózva szálltunk fel a repülőre. Fáradtak voltunk, de a szívünk tele volt. Mert a tajga nemcsak a rénszarvasokról és a hidegről szólt, hanem arról a felismerésről, hogy a világ legeldugottabb sarkában is létezik egy olyan közösség, ahol az ember és a természet még valóban egy nyelvet beszél.
A tsaatanok élete nem egy skanzen vagy turisztikai látványosság, hanem egy kőkemény, fegyelmezett és mélyen spirituális létezés, ahol minden mozdulatnak, a szarvasok esti beterelésétől az agancsfaragásig, jelentősége van. Bár a világ változik körülöttük, és a gyerekeiknek választaniuk kell az iskolapad és a rénszarvasnyereg között, az a belső tartás és nyugalom, amit náluk tapasztaltam, példaértékű.
Amikor a jeges patak fogságából a koreai turisták segítségével és Gambat áldásával végül kiszabadultunk, rájöttem, hogy a tajgában semmi sem történik véletlenül. Ott, ahol az ember ereje elfogy, a közösség, a szerencse és a természet erői veszik át az irányítást.
Hazaérve, az európai élet pörgésében is gyakran felidézem a vaskályha ropogását a teepee-ben, a rénszarvasok puha orrának érintését és azt a végtelen, tiszta eget. Mert a tsaatanoktól egyvalamit biztosan megtanultam: az élet nem a tárgyak gyűjtéséről szól, hanem arról a szabadságról, amit csak akkor érzel, ha képes vagy együtt lélegezni a természettel.